Fuhh, de ronda ez a szín. Át is váltok. Áhh. Ez sem jó. Csere. Ez milyen? Túl narancs? Igen. Csere. Ez? Túl élénk? Vagy pont jó? Túl élénk. Csere. És ez? Túl világos. Csere! Ez egy fokkal sötétebb. Milyen? Ez még sötétebb. De vissza, mert ez már túl debil nekem. Csere. Ez a tökéletes, nem? Vagy ez? Na jó, ez. Mégsem. Ez? Huh, ez tetszik! Mégsem tetszett. Ez jobb. Ez most rosszabb? Na jó, vissza.
Akkor hát, sziasztok!
Itt van az első rész, amit remélem, hogy sok szeretettel fogadtok, mindannyian - AÁP (Amour á Paris c.) olvasók, ZB (Zoey blogja) olvasók, Anonym c. olvasók és persze mindenki más. :)
Kellemes olvasást, érezzétek magatokat otthon! :)
Nagy ölelés, Zoey K.
___________________________________
Mindenki csak úgy szokott becézni, hogy Loah.
Nem tudom, hogy honnan szedték ezt a becenevet, de mára már annyira megszoktam, hogy fel sem szokott tűnni. Ha meghallom, hogy Loah, vagy, hogy Loa, rögtön reagálok rá. Pedig nem is ez az igazi nevem, de attól még nagyon szeretem ezt a nevet is.
Éppen a Facebook-ot nézegetem, amikor az anyukám bejön a szobámba.
- Kicsim, kész az ebéd, jöhetsz enni - mosolyog rám, majd elhagyja a területemet, visszavonulva az övére. Azaz a konyhába.
- Pillanat... - motyogom a semmibe, miközben villámgyorsan belépek twitterre, és kiírom, hogy éppen mi van velem.
Miután a fontos életkörülményeimet közölöm a nagyvilággal, gyorsan lebaktatok a lépcsőn, és asztalhoz ülök.
- Na, végre már, hogy itt vagy - jegyzi meg a bátyám a nappaliból. Fintorgok.
- Mintha annyira vágytál volna a társaságomra - öltöm ki rá a nyelvem, bár tudom, hogy úgy sem látja.
- Pedig történetes most pont szükségem van rád - megy a hangja egy oktávval feljebb, miközben leül az ebédlőasztalhoz, úgy, hogy csak egy szék válasszon el minket.
- És miben kéne segítenem? - kérdezem, mivel már nem bírom kivárni amíg kiböki.
- Hát... ez egy nagyon megterhelő feladat lenne, szóval ne ijedj meg! - figyelmeztet.
- Nem fogok - rázom a fejem.
- Rendben... - kezdi. - Huh! Szóval. Fel kellene állnod... utána pedig... - Kis szünetet tart. - Ide kéne hoznod nekem a vizet - vigyorog rám.
Értetlenül rázom a fejem, majd jó pár szemforgatás kíséretében felállok, és odaviszem neki a vizet, elvégezve azt a nagyon megterhelő munkát. Lustaság.
- Szia drágám - köszön az apukám, miközben egy puszit nyom a fejemre.
- Aúúú! Apa, szúrsz! - mondom, miközben behúzom a nyakamat, félve egy újabb puszitól.
Apa nevet. - Anyátok hol van?
- Nem tudom - vonom meg a vállamat, majd a tányérommal együtt a pulthoz megyek, ahol ki vannak rakva a még mindig meleg ételek. - Hmmm... - szippantok a levegőbe. - Nagyon finomnak tűnik - mosolygok.
- De... - emeli fel a bátyám elgondolkodva a mutató ujját. - Ha anya nincs még itt... és ennyi ennivalót készített... akkor... - Mindannyian elkerekedett szemmel néztünk.
- Ajaj - suttogom, miközben elhúzom a számat, de már késő, a csengő kétszer megszólal, az ajtó kinyílik és köszönések sora hangzik el. - Óhh, ne - fogom a fejemet.
- Csak azt ne - imádkozik a bátyám, remélve, hogy nem az unokatesóink látogatnak meg minket, de sajnos szembesülnünk kell a ténnyel, hogy de, ők jöttek, mivel ők az egyetlen olyan ismerőseink, akik kétszer is megnyomják a csengőt, csak mert jó nyomogatni. Fuck logic.
Gyorsan előkapom a telefonomat a zsebemből, megnyitom a Facebook-ot, és kiposztolom új állapotnak, hogy "itt vannak az UNCSItesók, jaj. mentsetek meg! :S". Rögtön jön rá 5 komment, és 13 like.
Elmosolyodom azon, amit Lili írt. Egyszerűen mindig megy valahová. De legalább együtt van Fred-el.
Fred történetesen Lili legújabb fiúja. Persze, szörnyen élvezi ezeket a pillanatokat, perceket, órákat, napokat, heteket, mert van is rá oka. Lili nem igen szokott hosszú ideig járni bárkivel. Valamit mindig elszúr.
De olyankor jön egy újabb, és egy újabb fiú. Lili barna haja ellenére, nagyon kapós. Nincs nagy melle, a feneke sem valami formás, és szemüveget hord, de valamiért sugárzik belőle a szeretet, a magabiztosság, és az, hogy minden másodpercben tudja, hogy mit csinál. Őt csak szeretni lehet.
Fred-re általában nem igazán fordítok nagyobb figyelmet, mert egy, vagy két hét múlva úgy is más arcát kell nézegetnem. Még a teljes nevét sem tudom! Mondjuk ehhez hozzájárul, hogy a facebook-on nincs kint sehol az egész neve, de szerintem Lili is küszködik ezzel a problémával, és mivel a Fred-et nem igazán lehet becézni, ilyenkor kell a vezetéknév. Csak hát mi azt nem tudjuk. Ennyire egyszerű a világ.
- Nézd csak Kitti... - gügyög anya, az immár első osztályos uncsitesómnak. - Itt van Loah!
- Loah! - fut ide hozzám, én pedig feszengve engedem, hogy megöleljen. Mondjuk inkább csak a lábamat, mert nem nőtt valami nagyra, ezért még bőven a csípőm alatt van. Hogy lehet így élni? Jó, mondjuk én meg nem vagyok valami alacsony termetű (a magam 176 cm-erével tarolom a legnagyobb csúcsokat is), de azért Kitti-nek, van mit még nőnie.
- Szia, Kitti - erőltetek az arcomra egy mosolyt. - Hogy vagy?
- Fantasztikusan! - ragyog fel az arca. - Olyan jó barátnőim vannak!
- Tényleg? - kérdezem kicsit sem meglepve. - És, hogy hívják őket?
- Lili - vigyorog rám.
Megforgatom a szemem, úgy, hogy ő pont ne lássa. - Az összeset Lili-nek hívják? - kérdezek rá.
- Nem! - válaszol nevetve. - Annyira hülye vagy! - Még mindig nevet, majd totyogva elsétál, otthagyva engem, meg a gondolataimat. Persze, hogy neki is egy Lili nevű barátnő kell. Ahha.
- Szia Kitti... - motyogja a bátyám, miközben Kitti megöleli. Én csak magamban kuncogok. Kitti és András (a bátyám) mindig is feszengtek egymás társaságában. Mondjuk ez inkább csak Andrásra igaz.
- LOAH! - ordít fel örömében a kisebbik unokatesóm, Lacika. Iderohan hozzám, és jó szorosan átölel. Ahhoz képest, hogy ő a fiatalabb, már most túlnőtte a nővérét. Van ez így. - Annyira örülök, hogy látlak - szólal meg gyerekes hangján. Mostanra megszoktam, hogy a környezetemben lévő fiú hangja mély, és erőteljes, nem pedig vékony, és kisfiús. Olyan fura hallani ezt.
- Én is örülök - hazudom. Két főbb ok is van arra, hogy miért utálom Lacikát. 1., a nagyim őt szereti a négyünk közül a legjobban. 2., szeret engem. Igen. Szerelmes belém. Vérfertőzés jár abban a játékautókkal, és játékfegyverekkel teli kis fejében.
- Játszunk valamit? - kérdezi, miközben a nappali felé húz.
- Sajnálom, de épp ebédelni készültem - motyogom, majd kirántom a kezem a kezéből, és visszamegyek a konyhába. Felveszem a tányéromat, és nézelődni kezdet a választékban. Ma legjobban a paprikás krumplihoz van kedvem. Talán azért, mert az is úgy túl van paprikázva, mint én. - Anya! - kiáltok be a nappaliba, ahol az egész család helyet foglalt, persze a tesóm, és az én kivételemmel. - Miért ilyen paprikás ez a paprikás krumpli?
- Mert paprikás krumpli - válaszol, véleménye szerint frappánsan, véleményem szerint pedig gyerekesen. Ez nem is válasz.
- Oké - hagyom rá a dolgot, mert most nem akarok vitát kezdeni. Nem most. Nem ma.
Még egy kanállal felszedek az ebédből, majd azt is a számba teszem, és megrágom, ügyelve arra, hogy az ízlelőbimbóim ne égjenek szét a paprikától.
- Hé, Loah! - szól nekem András.
- Már hányszor mondtam, hogy hívj "húgi"-nak - figyelmeztetem, miközben még egy falattal bekanalazok.
- Hé, Húgy! - szól nekem újra.
- "Húgy"?! - kérdezem idegesen.
- A húg, az olyan bénán hangzik - legyint. - Na, szóval Hugy...
- Igen? - morgom.
- Adsz nekem egy poharat? - vigyorog rám.
- Jaja, istenem András... - rázom a fejem, miközben átnyújtom neki a saját poharamat.
- Kösz, Húgy!
- Nincs mit - hazudom, majd az utolsó falatot is megeszem, majd anélkül, hogy benéznék a nappaliba, felosonok a szobámba. Ez az egyetlen kiút.
Az első, hogy felmegyek Twitter-re, ahol annak ellenére, amire gondoltam, senki sem kommentelt, se nem kedvelte a kiírásom. Ezek szerint nem volt olyan érdekes. Vagy csak én nem vagyok olyan érdekes.
Kiikszeltem a lapot, majd behoztam a Facebook-ot, annak reményében, hogy legalább itt történt valami. Hát, érkezett pár új komment, meg pár like, és Lili megosztott egy képet. És Deávid is hozta a formáját.
Nemrég szerezte be a legújabb barátnőjét. A nevére ne pontosan emlékszem, de azt hiszem... igen. A neve Alíz. Szerintem alapvetően nagyon jó barátnők lennénk, de sajnos ez nem rajtam, hanem Dáviden múlik. Az ilyet nem szabadna rábízni... Sokszor eléggé megbízhatatlanul viselkedik. Inkább mindig.
Barbara Brincs, a lány, aki szintén kommentelt az állapotomhoz, az egyik osztálytársunk. Meg van neki a maga kis bandája, de azért persze Dávid, és Will miatt, szeretne velünk is keveredni. Erre természetesen lehetősége sincs. Ahogy a "kis barátnőinek" sem.
De olyankor jön egy újabb, és egy újabb fiú. Lili barna haja ellenére, nagyon kapós. Nincs nagy melle, a feneke sem valami formás, és szemüveget hord, de valamiért sugárzik belőle a szeretet, a magabiztosság, és az, hogy minden másodpercben tudja, hogy mit csinál. Őt csak szeretni lehet.
Fred-re általában nem igazán fordítok nagyobb figyelmet, mert egy, vagy két hét múlva úgy is más arcát kell nézegetnem. Még a teljes nevét sem tudom! Mondjuk ehhez hozzájárul, hogy a facebook-on nincs kint sehol az egész neve, de szerintem Lili is küszködik ezzel a problémával, és mivel a Fred-et nem igazán lehet becézni, ilyenkor kell a vezetéknév. Csak hát mi azt nem tudjuk. Ennyire egyszerű a világ.
- Nézd csak Kitti... - gügyög anya, az immár első osztályos uncsitesómnak. - Itt van Loah!
- Loah! - fut ide hozzám, én pedig feszengve engedem, hogy megöleljen. Mondjuk inkább csak a lábamat, mert nem nőtt valami nagyra, ezért még bőven a csípőm alatt van. Hogy lehet így élni? Jó, mondjuk én meg nem vagyok valami alacsony termetű (a magam 176 cm-erével tarolom a legnagyobb csúcsokat is), de azért Kitti-nek, van mit még nőnie.
- Szia, Kitti - erőltetek az arcomra egy mosolyt. - Hogy vagy?
- Fantasztikusan! - ragyog fel az arca. - Olyan jó barátnőim vannak!
- Tényleg? - kérdezem kicsit sem meglepve. - És, hogy hívják őket?
- Lili - vigyorog rám.
Megforgatom a szemem, úgy, hogy ő pont ne lássa. - Az összeset Lili-nek hívják? - kérdezek rá.
- Nem! - válaszol nevetve. - Annyira hülye vagy! - Még mindig nevet, majd totyogva elsétál, otthagyva engem, meg a gondolataimat. Persze, hogy neki is egy Lili nevű barátnő kell. Ahha.
- Szia Kitti... - motyogja a bátyám, miközben Kitti megöleli. Én csak magamban kuncogok. Kitti és András (a bátyám) mindig is feszengtek egymás társaságában. Mondjuk ez inkább csak Andrásra igaz.
- LOAH! - ordít fel örömében a kisebbik unokatesóm, Lacika. Iderohan hozzám, és jó szorosan átölel. Ahhoz képest, hogy ő a fiatalabb, már most túlnőtte a nővérét. Van ez így. - Annyira örülök, hogy látlak - szólal meg gyerekes hangján. Mostanra megszoktam, hogy a környezetemben lévő fiú hangja mély, és erőteljes, nem pedig vékony, és kisfiús. Olyan fura hallani ezt.
- Én is örülök - hazudom. Két főbb ok is van arra, hogy miért utálom Lacikát. 1., a nagyim őt szereti a négyünk közül a legjobban. 2., szeret engem. Igen. Szerelmes belém. Vérfertőzés jár abban a játékautókkal, és játékfegyverekkel teli kis fejében.
- Játszunk valamit? - kérdezi, miközben a nappali felé húz.
- Sajnálom, de épp ebédelni készültem - motyogom, majd kirántom a kezem a kezéből, és visszamegyek a konyhába. Felveszem a tányéromat, és nézelődni kezdet a választékban. Ma legjobban a paprikás krumplihoz van kedvem. Talán azért, mert az is úgy túl van paprikázva, mint én. - Anya! - kiáltok be a nappaliba, ahol az egész család helyet foglalt, persze a tesóm, és az én kivételemmel. - Miért ilyen paprikás ez a paprikás krumpli?
- Mert paprikás krumpli - válaszol, véleménye szerint frappánsan, véleményem szerint pedig gyerekesen. Ez nem is válasz.
- Oké - hagyom rá a dolgot, mert most nem akarok vitát kezdeni. Nem most. Nem ma.
Még egy kanállal felszedek az ebédből, majd azt is a számba teszem, és megrágom, ügyelve arra, hogy az ízlelőbimbóim ne égjenek szét a paprikától.
- Hé, Loah! - szól nekem András.
- Már hányszor mondtam, hogy hívj "húgi"-nak - figyelmeztetem, miközben még egy falattal bekanalazok.
- Hé, Húgy! - szól nekem újra.
- "Húgy"?! - kérdezem idegesen.
- A húg, az olyan bénán hangzik - legyint. - Na, szóval Hugy...
- Igen? - morgom.
- Adsz nekem egy poharat? - vigyorog rám.
- Jaja, istenem András... - rázom a fejem, miközben átnyújtom neki a saját poharamat.
- Kösz, Húgy!
- Nincs mit - hazudom, majd az utolsó falatot is megeszem, majd anélkül, hogy benéznék a nappaliba, felosonok a szobámba. Ez az egyetlen kiút.
Az első, hogy felmegyek Twitter-re, ahol annak ellenére, amire gondoltam, senki sem kommentelt, se nem kedvelte a kiírásom. Ezek szerint nem volt olyan érdekes. Vagy csak én nem vagyok olyan érdekes.
Kiikszeltem a lapot, majd behoztam a Facebook-ot, annak reményében, hogy legalább itt történt valami. Hát, érkezett pár új komment, meg pár like, és Lili megosztott egy képet. És Deávid is hozta a formáját.
Nemrég szerezte be a legújabb barátnőjét. A nevére ne pontosan emlékszem, de azt hiszem... igen. A neve Alíz. Szerintem alapvetően nagyon jó barátnők lennénk, de sajnos ez nem rajtam, hanem Dáviden múlik. Az ilyet nem szabadna rábízni... Sokszor eléggé megbízhatatlanul viselkedik. Inkább mindig.
Barbara Brincs, a lány, aki szintén kommentelt az állapotomhoz, az egyik osztálytársunk. Meg van neki a maga kis bandája, de azért persze Dávid, és Will miatt, szeretne velünk is keveredni. Erre természetesen lehetősége sincs. Ahogy a "kis barátnőinek" sem.
Nem igazán lep meg ez az új életesemény. Dávid nem igen szokott semmit megosztani. Inkább mások jelölgetik be őt, képekhez, és ezeken kívül, csak a szakítások, és az új kapcsolatait szokta kiírni. Persze egy csomó üzenet van ezért, meg azért a falán, de nem igazán szokott vele foglalkozni. Ő már csak ilyen. De azért nagyon szerethető személyisége van.
Will-ről csak annyit kell tudni, hogy a "napra lehet nézni, de rá nem". A szőke haj, a félmosoly, az a helyes arc, a tökéletes haj, ahogy szálkásan izmos test, és a kisugárzás, ami azt súgja; belém eshetsz, de megkapni nem fogsz. Őt úgy kell szeretni ahogy van, és ez pont így van jól. Végül is Will, nem is lenne Will, ha úgy viselkedne, mint Dávid. Akkor Dávid 2 lenne. Ennyire egyszerű.
Megnyitok egy új oldalt, ahol behozom a you tube-ot. Nem tudom, hogy hány napja nem látogattam már meg, de egy olyan számot kellene bevallanom, amitől még a dédnagymamám is elszégyelli magát. Mondjuk akkor még nem volt internet, de ez teljesen mellékes dolog, a lényeg, hogy elég régen néztem meg, hogy milyen új zenék vannak.
Beindítom Robin Thicke - Blurred Linees című számát, amire András és apa szoktatott rá. Mit tehetne az ember, ha össze van zárva velük?
A telefonom jelez, hogy új üzenetem jött. Megnézem, hogy ki írt, és sajnálattal tölt el, hogy nem Lili, vagy Dávid, vagy Will, hanem Barbara.
Úgy döntök, hogy nem válaszolok az utolsóra. Minek? Végül is az egészet úgy értelmezte, hogy megköszönöm, azt, hogy cikiz engem. Hát ki köszöni meg az ilyesmit? Én is csak ironikusan értettem.
Megrázom a fejemet, majd, nemes egyszerűséggel, bezárom a Facebook-ot. A zene még most is szól, ezért felállok a székből, és elkezdek ugrálni az ágyamon, ami az íróasztalom mögött van. Imádok ebben az ágyban aludni, de ennél csak egy dolgot szeretek jobban benne/rajta csinálni; ugrálni.
Amikor az utolsó akkord is elhallgat, leülök az ágyon, és elkezdem azt számolni, hogy hány nap is van az iskoláig. Már nem sok, éppen ezért, megváltoztatom a Twitter nevemet Forever-summer-ről Another-year-ra. Végül is, nemsokára itt az iskola, kezdődik egy újabb tanév, és újra végig lehet nevetnünk a szüneteket Lili-vel. Olyan fantasztikus lesz, még ha újra látni is kell majd a tanárokat. Na az nem hiányzik.
- Loah! - ordít fel az anyukám, miközben lehajtom a laptopom fedelét. - Gyere le szépen, és köszönj Vikiéknek!
- Megyeeeeek! - válaszolom, miközben a zsebembe mélyesztem a telefonomat, majd leszaladok a lépcsőn, és őszintén mosolygok rá a keresztanyukámra. - Szia, Viki! - ölelem meg, két puszi kíséretében. - Szia Petya! - csapok bele a keresztapukám tenyerébe. Mi már csak így köszönünk. - Hogy vagytok? - kérdezem illedelmesen, miközben hagyom, hogy Kitti és Lacika hátulról átöleljen. Leguggolok hozzájuk, és úgy várom, hogy Viki meséljen.
- Hát, megvagyunk, köszönjük szépen - válaszol mosolyogva. - És ti, hogy vagytok?
- Mi is élünk még - vigyorgok rá, majd a két kicsi társaságában, átsétálok Andráshoz a nappaliba. Ott ülnek apával, és valami háborúkról szóló műsort néznek a TV-ben. Elfintorodok. Ezt még én is minimum kétszer láttam. Nem tudom, hogy hogyan képesek ennyiszer megnézni ezt az izét. - Mit akartok csinálni? - kérdezem az unokatesómék felé fordulva, miközben próbálom kizárni a háborús ágyúk zaját.
- Én ki akarok menni a kertbe! - lelkesedik fel Kitti.
- Én pedig fegyverezni akarok! - ugrál Lacika.
- Oké... - mondom. - Akkor Lacika... te maradj itt, és nézz TV-t Andrásékkal, én pedig kimegyek Kittivel - mosolygok rá az utóbbira.
- Neeeee - nyafog Lacika. - Én veletek akarok lenniiiiii!
- Bocsi - vonom meg a vállam, kicsit sem sajnálva ezt az egészet, miközben kihúzom Kittit a kezénél fogva. - Mit szeretnél csinálni? - kérdezem, miközben lehajolok hozzá, hogy egy magasságban legyünk. Volt már olyan, hogy begörcsölt a nyakam csak, mert lenéztem Kittire, aki a törpék törpéje. Komolyan, mellette egy kerti törpe akár óriás is lehet. Na jó, lehet, hogy ez egy kicsit túlzás, de ki az aki jó véleménnyel van a kicsike uncsitesókról. Brr.
- Bújócskázni akarok! - ugrándozik. - Te számolsz! - mutat rám, majd mielőtt még becsukhatnám a szemem, el is suhan előttem.
- Meddig számoljak? - kérdezem tőle (inkább csak a fuvallattól, amit maga után hagyott). Semmi válasz. - Oké - mondom magamnak. Lehunyom a szemem. - Egy... - mondom lassan. - Száz... megyek! - kiáltom el magam, majd elindulok a paradicsomok közé. A kertben ez az egyetlen hely, ahová épelméjű ember bújik. - Kitti... - motyogom, miközben a paradicsomokat tologatom ide-oda, hogy ne sértsék fel a bőrömet. - Tudom, hogy itt vagy. - Kiérek a paradicsom-dzsungelből. - Arghh... - nyögök fel fájdalmasan, amikor észreveszem, hogy a paradicsom egy csomó helyen felsértett. - Kitti! - kiáltok fel, majd legyintek, beletörődve, hogy úgy sem fog válaszolni addig amíg meg nem találom.
Kuncogást hallok a fák felől. Odafordulok. Ott van. - Hát persze... - csapok a homlokomra, megrökönyödve a felismeréstől. Nem számoltam azzal a ténnyel, hogy az én unokatesóm nem épelméjű. Nem úgy értem, hogy szellemileg fogyatékos lenne, vagy ilyesmi. (Az olyanokkal semmi bajom. Hát olyan, kész. Olyannak született. Mit tehetett volna?) Egyszerűen csak ő Kitti, a hülyék hülyéje, a dilinyósok, dilinyósa, és az idiótaság királynője. Egyébként egész szerethető, amikor nem magáról akar beszélni, és nem azt ecseteli, hogy ő mit akar.
- Megvagy! - csikizem meg az oldalát, amikor mögé lopakodok.
- Ez nem igazság! - kiált fel teljes erejéből, mire anya és Viki kirontanak a házból.
- Loah! Mit csináltál már megint!? - kérdezi tőlem az anyukám, miközben burkoltan megvádol azzal, hogy csináltam valamit, ami rossz. Hogy tehet ilyet?
- Esküszöm, hogy nem csináltam semmit! - emelem fel a kezemet védekezve.
- Nem igaz! - ellenkezik Kitti. - Megtalált! - sírja el magát. Na ilyenkor jön el az a pillanat, amikor azt mondom, hogy elegem van. Persze csak magamban.
- Loah! - kerekedik el anya szeme, miközben a szájára teszi a kezét. - Mit csináltál a paradicsomokkal?
- Öööö... - Hátrafordulok, annak reményében, hogy utána ránézhetek anyára, és azt mondhatom neki "semmit". De persze ez sosem jön be, ugyanis a paradicsom kettéáll, megmutatva azt az utat, ahol végigmentem, miközben Kittit kerestem a zöldségek között. Hát, igen. Nem tudom, hogy mit csináltam velük, de valamit biztos. - Semmit? - nézek anyára, miközben egy hatalmas mosoly kíséretében reménykedőn felvonom a szemöldökömet.
- Most azonnal menj a szobádba! - ordít rám, miközben könnyes szemmel, beront a paradicsomok tömegébe, próbálva megmenteni azokat. Hát, már igazán megtanulhattam volna, hogy van egy határ a rosszaság, és a baj között. És az a határ anya kertje.
- Megyek - motyogom, miközben nézem, ahogy Viki egy apró biztató mosolyt küld felém, majd odamegy és elkezdi Kittit vigasztalni. Hogy én mennyire imádom azokat a napokat, amikor Kittiék eljönnek ide.
- Na, mi van? - kérdezi nevetve András.
- Semmi - vicsorgok rá, majd ledobom a cipőmet. - Neee! - guggolok le a szent tárgyaimhoz. - Neee, drágám! Ne! Nem hagyom! - bizonygatom a cipőmet, majd felállok és vele együtt berohanok a lenti fürdőszobába, ahol lemosom a sártól, és paradicsomlétől koszos cipőmet. - Pfúj! - húzom el a számat, amikor egy egész összenyomott paradicsomot hámozok le a kedvenc angol zászlós cipőm talpáról. - Jól van drágám - puszilom meg az a csukám a fűzőnél -, most már nincs semmi baj, tiszta vagy - mosolygok rá, majd leteszem a csap szélére. Felkapom a másik párat is, és annak is nekilátok.
Valami rezegni kezd a zsebemben, majd megszólal a már olyan jól ismert csengőhangom, a Jason Mraz - I'm yours.
.png)
Megnyitok egy új oldalt, ahol behozom a you tube-ot. Nem tudom, hogy hány napja nem látogattam már meg, de egy olyan számot kellene bevallanom, amitől még a dédnagymamám is elszégyelli magát. Mondjuk akkor még nem volt internet, de ez teljesen mellékes dolog, a lényeg, hogy elég régen néztem meg, hogy milyen új zenék vannak.
Beindítom Robin Thicke - Blurred Linees című számát, amire András és apa szoktatott rá. Mit tehetne az ember, ha össze van zárva velük?
A telefonom jelez, hogy új üzenetem jött. Megnézem, hogy ki írt, és sajnálattal tölt el, hogy nem Lili, vagy Dávid, vagy Will, hanem Barbara.
Megrázom a fejemet, majd, nemes egyszerűséggel, bezárom a Facebook-ot. A zene még most is szól, ezért felállok a székből, és elkezdek ugrálni az ágyamon, ami az íróasztalom mögött van. Imádok ebben az ágyban aludni, de ennél csak egy dolgot szeretek jobban benne/rajta csinálni; ugrálni.
Amikor az utolsó akkord is elhallgat, leülök az ágyon, és elkezdem azt számolni, hogy hány nap is van az iskoláig. Már nem sok, éppen ezért, megváltoztatom a Twitter nevemet Forever-summer-ről Another-year-ra. Végül is, nemsokára itt az iskola, kezdődik egy újabb tanév, és újra végig lehet nevetnünk a szüneteket Lili-vel. Olyan fantasztikus lesz, még ha újra látni is kell majd a tanárokat. Na az nem hiányzik.
- Loah! - ordít fel az anyukám, miközben lehajtom a laptopom fedelét. - Gyere le szépen, és köszönj Vikiéknek!
- Megyeeeeek! - válaszolom, miközben a zsebembe mélyesztem a telefonomat, majd leszaladok a lépcsőn, és őszintén mosolygok rá a keresztanyukámra. - Szia, Viki! - ölelem meg, két puszi kíséretében. - Szia Petya! - csapok bele a keresztapukám tenyerébe. Mi már csak így köszönünk. - Hogy vagytok? - kérdezem illedelmesen, miközben hagyom, hogy Kitti és Lacika hátulról átöleljen. Leguggolok hozzájuk, és úgy várom, hogy Viki meséljen.
- Hát, megvagyunk, köszönjük szépen - válaszol mosolyogva. - És ti, hogy vagytok?
- Mi is élünk még - vigyorgok rá, majd a két kicsi társaságában, átsétálok Andráshoz a nappaliba. Ott ülnek apával, és valami háborúkról szóló műsort néznek a TV-ben. Elfintorodok. Ezt még én is minimum kétszer láttam. Nem tudom, hogy hogyan képesek ennyiszer megnézni ezt az izét. - Mit akartok csinálni? - kérdezem az unokatesómék felé fordulva, miközben próbálom kizárni a háborús ágyúk zaját.
- Én ki akarok menni a kertbe! - lelkesedik fel Kitti.
- Én pedig fegyverezni akarok! - ugrál Lacika.
- Oké... - mondom. - Akkor Lacika... te maradj itt, és nézz TV-t Andrásékkal, én pedig kimegyek Kittivel - mosolygok rá az utóbbira.
- Neeeee - nyafog Lacika. - Én veletek akarok lenniiiiii!
- Bocsi - vonom meg a vállam, kicsit sem sajnálva ezt az egészet, miközben kihúzom Kittit a kezénél fogva. - Mit szeretnél csinálni? - kérdezem, miközben lehajolok hozzá, hogy egy magasságban legyünk. Volt már olyan, hogy begörcsölt a nyakam csak, mert lenéztem Kittire, aki a törpék törpéje. Komolyan, mellette egy kerti törpe akár óriás is lehet. Na jó, lehet, hogy ez egy kicsit túlzás, de ki az aki jó véleménnyel van a kicsike uncsitesókról. Brr.
- Bújócskázni akarok! - ugrándozik. - Te számolsz! - mutat rám, majd mielőtt még becsukhatnám a szemem, el is suhan előttem.
- Meddig számoljak? - kérdezem tőle (inkább csak a fuvallattól, amit maga után hagyott). Semmi válasz. - Oké - mondom magamnak. Lehunyom a szemem. - Egy... - mondom lassan. - Száz... megyek! - kiáltom el magam, majd elindulok a paradicsomok közé. A kertben ez az egyetlen hely, ahová épelméjű ember bújik. - Kitti... - motyogom, miközben a paradicsomokat tologatom ide-oda, hogy ne sértsék fel a bőrömet. - Tudom, hogy itt vagy. - Kiérek a paradicsom-dzsungelből. - Arghh... - nyögök fel fájdalmasan, amikor észreveszem, hogy a paradicsom egy csomó helyen felsértett. - Kitti! - kiáltok fel, majd legyintek, beletörődve, hogy úgy sem fog válaszolni addig amíg meg nem találom.
Kuncogást hallok a fák felől. Odafordulok. Ott van. - Hát persze... - csapok a homlokomra, megrökönyödve a felismeréstől. Nem számoltam azzal a ténnyel, hogy az én unokatesóm nem épelméjű. Nem úgy értem, hogy szellemileg fogyatékos lenne, vagy ilyesmi. (Az olyanokkal semmi bajom. Hát olyan, kész. Olyannak született. Mit tehetett volna?) Egyszerűen csak ő Kitti, a hülyék hülyéje, a dilinyósok, dilinyósa, és az idiótaság királynője. Egyébként egész szerethető, amikor nem magáról akar beszélni, és nem azt ecseteli, hogy ő mit akar.
- Megvagy! - csikizem meg az oldalát, amikor mögé lopakodok.
- Ez nem igazság! - kiált fel teljes erejéből, mire anya és Viki kirontanak a házból.
- Loah! Mit csináltál már megint!? - kérdezi tőlem az anyukám, miközben burkoltan megvádol azzal, hogy csináltam valamit, ami rossz. Hogy tehet ilyet?
- Esküszöm, hogy nem csináltam semmit! - emelem fel a kezemet védekezve.
- Nem igaz! - ellenkezik Kitti. - Megtalált! - sírja el magát. Na ilyenkor jön el az a pillanat, amikor azt mondom, hogy elegem van. Persze csak magamban.
- Loah! - kerekedik el anya szeme, miközben a szájára teszi a kezét. - Mit csináltál a paradicsomokkal?
- Öööö... - Hátrafordulok, annak reményében, hogy utána ránézhetek anyára, és azt mondhatom neki "semmit". De persze ez sosem jön be, ugyanis a paradicsom kettéáll, megmutatva azt az utat, ahol végigmentem, miközben Kittit kerestem a zöldségek között. Hát, igen. Nem tudom, hogy mit csináltam velük, de valamit biztos. - Semmit? - nézek anyára, miközben egy hatalmas mosoly kíséretében reménykedőn felvonom a szemöldökömet.
- Most azonnal menj a szobádba! - ordít rám, miközben könnyes szemmel, beront a paradicsomok tömegébe, próbálva megmenteni azokat. Hát, már igazán megtanulhattam volna, hogy van egy határ a rosszaság, és a baj között. És az a határ anya kertje.
- Megyek - motyogom, miközben nézem, ahogy Viki egy apró biztató mosolyt küld felém, majd odamegy és elkezdi Kittit vigasztalni. Hogy én mennyire imádom azokat a napokat, amikor Kittiék eljönnek ide.
- Na, mi van? - kérdezi nevetve András.
- Semmi - vicsorgok rá, majd ledobom a cipőmet. - Neee! - guggolok le a szent tárgyaimhoz. - Neee, drágám! Ne! Nem hagyom! - bizonygatom a cipőmet, majd felállok és vele együtt berohanok a lenti fürdőszobába, ahol lemosom a sártól, és paradicsomlétől koszos cipőmet. - Pfúj! - húzom el a számat, amikor egy egész összenyomott paradicsomot hámozok le a kedvenc angol zászlós cipőm talpáról. - Jól van drágám - puszilom meg az a csukám a fűzőnél -, most már nincs semmi baj, tiszta vagy - mosolygok rá, majd leteszem a csap szélére. Felkapom a másik párat is, és annak is nekilátok.
Valami rezegni kezd a zsebemben, majd megszólal a már olyan jól ismert csengőhangom, a Jason Mraz - I'm yours.
Tudom, hogy Lilinek kicsit csalódást okoz az, hogy nem tudunk sehová elmenni, mert be kell látnom, hogy nekem is azt okoz.
Óvatosan visszacsúsztatom a zsebembe a telefont, miközben vigyázok arra, hogy ne legyen se vizes, se sáros, vagy paradicsomos, ami, be kell látnunk, elég nehéz feladat, ezért a telefon kicsúszik a kezemből, a földön landol, ami persze úszik a koszos víztől. Király.
Fájdalmasan felnyögök, majd a vízzel teli csapba teszem a kezemet, hogy kicsit lemossam, majd leteszem a cipőt, és lehajolok a telefonomért. Gyorsan elmormolok egy imát, abban reménykedve, hogy Lacika nehogy benyisson, mert az olyan tipikus lenne tőle, de hála égnek, most az egyszer szerencsém van valamivel kapcsolatban, ezért fel tudom venni a vizes telefont.
Gyorsan megtörölgetem, majd zsebre vágom, és pikk-pakk megmosom a cipőimet, mert már tényleg elegem van a napból. Semmi mást nem akarok csinálni, csak feküdni az ágyamon és zenét hallgatni. Na meg beszélni Lilivel. Na meg gépezni. Na meg elmenni moziba. Na meg élni. De hát én, hogy merek a családomról olyat feltételezni, hogy ezt megtehetem? Sehogy.
Miután lesikálom a drágaságaimat felfutok a szobámba, hogy anya kérésének eleget tegyek azzal, hogy visszavonulok a szobám rejtekébe. Jobb is nekem itt.
A zsebemből előveszem a telefonomat, majd megtörölgetem, hogy egy aprócska vízcsepp se maradjon rajta, nehogy valami baja essen. Leteszem a készüléket az éjjeli asztalomra, majd hátradőlök az ágyamban, és hagyom, hogy átjárjon az érzés, miközben lemegyek Alfába.
- Loah! - ordít rám az anyukám az ajtóból. - Tanultál már?
- De anya! - nyafogok. - Nyári szünet van!
- Igen, de holnap után már iskola! - emlékeztet a rémes valóságra.
Felnyögök. - Rendben - mondom, majd fellököm magam ülő helyzetbe, és a kezembe veszem az első könyvet, amit a közelben találok, kinyitom, majd mosolyogva felmutatom anyának, aki erre csak bólint egyet, majd elhagyja a szobát. Amint hallom, hogy a zár kattan, eldobom a könyvet, és az mp3-amat veszem elő, és beindítom rajta az a számot, amit még András mutatott nekem. Macklemore & Ryan Lewis - Can't hold us Feat. Ray Dalton
Hallgatok a számot és hagyom, hogy átjárjon az érzés. Ki akarom élvezni a nyár utolsó hetét. És akkor beugrik az ötlet: miért is ne csináljam meg a listát, ezen az utolsó héten?
Mosolyogva éneklem együtt a dalt az énekesekkel, és nyugodtan heverészek az ágyamban. Még nyár van. Még.
