Hát, ahoj olvasók!
Hát igen, itt van az új rész - azaz a harmadik "fejezet"! Remélem, hogy ezt is élvezni fogjátok, na meg, hogy még jobban megszeretitek a szereplőket, illetve, ha eddig nem sikerült megszeretnetek... akkor nem ez lesz erre a megfelelő rész, ugyanis Loah ebben a részben, csak egy unalmas szombatnak néz elébe, ugyanis a vasárnappal iszonyúan hosszú lett volna (vállalhatatlanul hosszú, szóval az később lesz).
Részlet: "Rögtön felkapom a vizet. Mégis mit keres Fred-nél Lili telefonja?! De nem lehetek dühös. Uralkodnom kell magamon. Nem szabad azt hinnie, hogy máris megnyert egy olyan játszmát Lili biztonságáért és boldogságáért, ami még el sem kezdődött. Ha ezt hiszi, nagyot téved."
Mindenkinek jó és kellemes olvasást kívánok ehhez a részhez is, élvezzétek ki a hétvégét!
Nagy ölelés, Zoey K.
___________________________________
A lelkesedés leghalványabb jele nélkül indulok neki a hétvégének. Az esti beszélgetés Lilivel ugyan kicsit lenyugtatott - jó volt végre olyasvalakivel beszélni, aki megérti a dühömet és nem csak próbálja, miközben még mindig, a nyáron elpusztított paradicsomokról motyog dühében az orra alatt, és azon bosszankodik, hogy miért nem nő ott vissza semmi. De attól még minden ugyan olyan maradt. Engem mardos belülről az árulás érzése, Lili dühöng, Barbi és Dávid félpercenként posztol a Facebook-on, arról, hogy mit beszélnek - általában ilyesmiket:
Ezekről próbáltam és még mindig próbálok tudomást sem venni, de eléggé nehéz, ha szinte minden percben érkezik valamelyik kommentre, vagy csak úgy az egész posztra egy-egy újabb lájk, és felugranak a kezdőoldal legtetejére ezek a "jaj, van barátom" fellengzős szövegű posztok, mondván, hogy ez új "hír". Lehet új, de attól még nem lesz jó.
Amikor először megláttam Lili és Fred beszélgetését eléggé elbizonytalanodtam a sráccal kapcsolatban. Oké, hogy még a vezetéknevét sem tudom, ez többnyire Lili hibája - jó, azért Fred se nagyon törte magát, hogy bemutatkozzon nekünk -, de az már kezd fura lenni, ahogyan viselkedik Lilivel. Ennyire nem ismerném? Vagy csak összekaptak? Mindenesetre, jobban teszem, ha még ma ráállok az ügyre, kifaggatom Lilit, engedélyt kérek tőle, hogy Fred-et is kihallgassam - igen, engedély kell, különben kijelentené, hogy a háta mögött szervezkedek, és az ilyesmit nem igazán csípi (egyszer az anyukája beszervezett neki egy vakrandit, ami persze csak Lili részéről volt vakrandi, mert Lili anyukája átküldte a srácnak Lili Facebook profilját, hogy nézzen csak szét benne, és derítse ki, hogy tetszik-e neki a lánya, aminek természetesen az lett a vége, hogy Lili szétunta magát a randit, hiszen a srác nem igazán érdekelte [értsd: nem volt valami Adonisz], ő pedig nem kérdezett róla, hiszen már "ismerte", így csak a fiú volt a téma, amit Lili még fél füllel se követett, hanem mögötte szemezgetett egy másik fiúval, akivel később össze is jött, habár ők sem voltak hosszú életűek. A srác persze az egészből semmit sem vett észre, úgy gondolta, hogy Lili nagyon jól érezte magát, ezért amikor hazakísérte meg akarta csókolni Lilit, de ő szemtől szembe közölte vele, hogy "ez a dolog nem fog működni közöttük" és, hogy "jobb, ha többé nem találkoznak". Azóta kerülöm el a Facebook-ot a randijaim előtt - na, nem mintha olyan sok lenne). Aztán pedig ráírhatok Fred-re és keményen kikérdezhetem a dologról. Az írásából tudni fogom, hogy mi az igazság.
Nem szeretném, ha Lilinek valami baja lenne, ezért nem akarom, hogy egy elmebeteg őrült legyen a barátja. Ezért akarok Fred után járni. Facebook! Hogy ez eddig miért nem jutott eszembe? Tényleg, eddig miért nem néztem meg soha Fred-et? Ja, hát persze... mert sosem érdekelt. Tulajdonképen most is csak azért érdekel, mert (1) unatkozom, és mert (2) féltem Lilit. Ő, a maga személyében egyáltalán nem érdekel.
Gyorsan rákeresek az ismerőseim között, és gyorsan meg is találom - végtére is, hány embert hívnak úgy, hogy "Fred-fred"? Ezután ráklikkelek az adatlapjára és elolvasom az adatait.
Név: Fred-fred
Teljes név: Kalapos Ferdinánd
Kor: 17
Rólam: Magyarországon élek, itt is születtem, habár a nevem nem valami szokványos -, amit mellesleg utálok, ezért is hívatom magamat csak "Fred"-nek. Nem igazán rajongok a sportokért, sem a művészetekért, az iskola sem érdekel annyira, tulajdonképpen egyetlen olyan szórakozás van, amit szeretek; a sorozatok nézése. Kedvenc sorozatom: Odaát #nosingle #Lili-cica #love♥
Hümmögni kezdek.
Kalapos Ferdinánd? Érdekes név.
17 éves? Legalább egyidős velünk, ha már ennyire kedveli az anonym életet. A "rólam" részű címből pedig szinte semmit sem lehet róla megtudni - csak annyit, hogy szereti az estéit azzal tölteni, hogy a tévéje, vagy a laptopja előtt ül és az nézi, ahogyan Sam és Dean éppen öngyilkosok próbálnak lenni, de sehogy sem sikerül nekik. Na meg, hogy együtt van Lilivel, de ezt eddig is tudtam.
Mostantól úgy fogom hívni, hogy Anonym-gyerek. He-he-he.
De, mivel nem sikerült semmi érdekeset kiderítenem gyorsan ráírok Lilire ("szia Liliii! nagyon sürgős lenne, kérlek írj vissza amint tudsz!"), de mivel húsz perc elteltével sem válaszol ráveszem magam arra, hogy átnyúljak az asztalom túloldalára, az éppen töltőn lévő telefonomhoz, hogy egy SMS-el is idegesítsem a barátnőmet. Erre viszont érkezik válasz.
Csak nem erre számítottam.
Rögtön felkapom a vizet. Mégis mit keres Fred-nél Lili telefonja?! De nem lehetek dühös. Uralkodnom kell magamon. Nem szabad azt hinnie, hogy máris megnyert egy olyan játszmát Lili biztonságáért és boldogságáért, ami még el sem kezdődött. Ha ezt hiszi, nagyot téved.
Forgatom a szememet. Ennyire senki sem lehet sötét. A telefont telefonálásra kell használni "na ne mondd?!". Jó, való igaz, hogy én sem mindig telefonálásra használom - javarészt SMS-ezek, vagy blogokat olvasgatok rajta -, de attól még mindig jó, ha ott van a zsebemben és eltölt a tudat; nem lehet semmi baj, vagy, ha mégis, hé!, itt a telefon! Ebből a szempontból értem Fred-et. De akkor is. Miért nézi meg Lili SMS-ét És miért válaszol rá? És Lili vajon ott van vele, vagy elküldte, hogy nyugodtan tudjon kutakodni a telefonjában? És ha Fred valójában egy huszonkét éves perverz állat? Simán el tudom róla képzelni. Jó, sok mindent el tudok képzelni, eléggé beteg a fantáziám (egyszer azzal poénkodtunk Lilivel, hogy miért jó, ha a pasid sportol, mert az ő akkori barátja azt hiszem kosarazott, és kitárgyaltuk a témát. Aztán valaki odajött hozzánk a beszélgetés közepette és feltette a nagy kérdést, amire már rég vártunk - mert oké, hogy mi, ketten nevetünk valamin, de jó tudni, hogy másnak is legalább annyira vicces, mint nekünk, vagy inkább csak beteg, vagy őrültség - "miért jó, ha a pasid sportol?". Lili rögtön rávágta azt, amit akkor mondott, amikor én kérdeztem tőle "mert kockás hasa van!", én pedig rögtön utána mondtam azt, ami az én számon csúszott ki, amikor Lili kérdezte meg tőlem ugyanezt; hogy a kockás hasról le lehet ennyi a pudingot. Azóta néhányan más szemmel néznek ránk. Hé, de mi legalább felvállalni a tinédzserkorral járó perverésünket, nem úgy mint mások, akik egyéb helyeken élik ki a hasonló gondolataikat).
A telefonom rezeg és eszembe jut, hogy Fred esetleg valami válaszra vár - amit én persze nem akarok neki adni.
Nem, nem véletlenül, direkt nem írtam oda, hogy "köszi".
Bezárom a telefont megszakítva ezzel az érdekfeszítő társalgásomat Anonym-gyerekkel, majd visszateszem a töltőre. Aztán ülök és várok. Nem tudom mire. Talán valamire, egy jelre, egy SMS-re, egy Facebook üzenetre - mivel még nem kapcsoltam ki a gépet -, bármire, csak történjen már valami. Ezért úgy döntök, hogy a sok feszültséget feloldva tartok egy "magamatmegajándékozós" délelőttöt (mert még délelőtt van). Szóval lekullogok a konyhába, és a hűtőből előbányászok egy kis csokit, amit eleinte csak a fogtörés határán tudok megenni, annyira meg van fagyva, ezért, okos módon beteszem a mikróba, harminc másodpercre.
Aztán pedig kiderül, hogy a csokipapírnak ennyi idő is elég arra, hogy füstölögni kezdjen. Odarohanok és felrántom a mikró ajtaját, majd egy fogóval, amit a pulton találok - valamiért van egy olyan érzésem, hogy ez a fogó eredetileg nem erre lett tervezve, bizonyára értelmesebb dolgokra, mintsem arra, hogy a füstülő csokit kivegyük a mikróból - és a csokit konkrétan kierőszakolom a mikróból, ugyanis elkezdett olvadni meg szétfolyni, ezért eléggé nevetségesen nézhetek ki, mert közben még egy tányért is próbálok előkotorni a legalsó szekrényből, hogy arra tegyem.
És akkor belép András - bennem pedig meghűl a vér, a kezemből kiesik a fogó, vele együtt pedig a csoki is, ami szétfolyik a padlón. Ugyanis András nem egyedül érkezett, ott pózol mellette a festett szőke, műhajas és eléggé kirívó kinézetű, újonnan beszerzett barátnője, akinek még a nevét sem tudom. De nem is akarom, szerintem jobb, ez így.
-Mit szerencsétlenkedsz, Loah? - kérdezi András, miközben odalép mellék, lehajol és felveszi a csokit, majd átnyújtja nekem.
-Ó! - lepődik meg anya. - Már találkoztatok is.
-Sajnos - morgom. Anya haragos pillantást küld felém. - Igen. Viszont még nem mutatkoztunk be egymásnak. - A lány felé fordulok. - Loah vagyok - nyújtom ki a kezemet, mire ő fintorogni kezd. Leengedem a kezemet. Ez a csaj már most kiakaszt.
-Én meg Dorka - emelte fel a fejét, mintha valami udvarhölgy lenne. Azt hiszem a számat elhagyta egy halk "pff", mert anya oldalról belém bök. Dühösen nézek rá. Most miért csinálja ezt? Mintha nem lenne igazam! Mégis hogy viselkedik ez a csaj? Ő itt vendég, ideje lenne megtanulni az illemet. - Mizujs?
Erre pedig csak nézek rá, mint valami földönkívüli retardált fókára.
Miért viselkedik úgy, mintha legjobb barátnők lennénk csak azért, mert belépett ide. Ez kész. Ennek a csajnak elmentek otthonról, az tuti.
-Semmi különös - válaszolok kimérten. Idegesen nézek felváltva az előttem lévőkre (Andrásra, Dorkára és anyára), végül pedig Andráson állapodik meg a tekintetem, kérdőn felvonom a szemöldökömet és a folyosó felé biccentek, ő pedig, szerencsére veszi az adást, ezért sűrű bocsánatkérés közepette közli Dorkával, hogy most kénytelen őt pár percig nélkülözni.
-Mi a baj? - kérdezi.
-Mi a baj? - ismétlem. - Mi a baj!? Mi NEM baj?! Ez a csaj olyan, mintha a Facebook-ról töltötted volna le! Komolyan András, még az ask.fm celebek sem néznek ki ilyen durván! Ez a csaj műtötte a száját, vagy alapból néz ki úgy, mint aki élete eddigi részében csak a felláció rejtelmeit kutatta?
-Mivaaaaan!? - kérdez vissza. - Milyen felláció? Milyen száj? Milyen Facebook? Mi bajod van?
-András, nem akarlak megsérteni, értékelem, hogy barátnőt keresel, örülök neki, hogy nem ragadsz le egy lánynál, de méltányolnám, ha a színvonal nem romlana! De tényleg, ez a csaj úgy néz ki, mintha most jött volna egy pornó film forgatásáról! Egyáltalán, hány éves?!
-Huszonkettő - válaszol András, én pedig leesett állal nézek rá.
-Te normális vagy!?! - ordítom le. - Anya ezt tudja?!
-Nem - rázza a fejét. - És nem is fog róla tudni - vigyorodik el gúnyosan.
-Miért? - nézek rá összehúzott szemmel.
-Mert megtaláltam a régi naplódat - vigyorog, majd visszamegy Dorkához, hogy kimentse anya keresztkérdései elől.
Mire túljutok a megdöbbenésen, és készen állok visszamenni a konyhába, csak anyát találom ott, aki hasonlóan el van képedve, mint én.
Várakozva nézek rá.
-A lány... - mutat utánuk. - András új barátnője... tizenöt éves...
Bólintok.
-Gimnazista lenne, de nem jár iskolába...
Ismét bólintok, habár erről a részletről én, személy szerint lemaradtam.
-Egyedül él... A teljes neve Feles Dorka... És... azt akarja... azt akarja, hogy András... - mutat ismét az ajtóra. - Hogy András felköltözzön hozzá Pestre... - suttogja rémülten.
A szemembe könnyek gyűlnek, a torkomban gumót érzek, a hasam pedig görcsbe rándul, a kezemmel ösztönösen beletúrok a hajamba, és fájdalmasan felnyögök, majd leguggolok a padlóra, a konyhapultnak támasztom a fejemet, szorosan magamhoz húzom a lábamat és a térdembe fúrom a fejemet. Ordítani akarok. Úgy érzem, hogy elárultak. Hogy a saját testvérem elárult. Mégis hogy képzelte ezt? Ráadásul az a... az a kinemmondommilyen Dorka még anyát is jól átverte azzal, hogy őőőőő, ő bizony tizenöt éves. És ez az egész miért? Hogy egy hétig együtt lehessenek, utána pedig Dorka dobja Andrást, miután rájött, hogy nem rejlik benne pénz, hiszen ő nem zseni, meg semmi ilyesmi.
Szorosan lehunyom a szememet, mert addig nem akarok sírni, amíg fel nem érek a szobámba. De nem ott vagyok. Nem; a konyhában ülök, és hiába teszek ellene, mégiscsak itatom az egereket, vagyis inkább a pulcsimat, amit az őszi hideg miatt vettem fel már most, reggel, miközben azon szomorkodom, hogy a testvérem éppen egy másik földrészen, vagy nem is, inkább egy másik bolygón jár - és talán úgy hívják azt a bolygót, hogy Dorka, ki tudja - és valamiért most jobbnak látja azt, mint a családjával tölteni az időt, ezen a borús hétvégén.
Ennyi, András kamaszodik - még, ha tizenkilenc éves is, kamaszodik.
Csak azt nem értem, hogy mi a jó neki ebben. Lázad? És mégis mi ellen?
De mindegy is. Inkább meg sem próbálom őt fejteni, feladom.
Lassan kinyújtom a lábamat, felnézek, és látom, hogy anya aggódva ül mellettem. Valószínűleg őt jobban kikészíti ez az egész, ezért csak rámosolygok, amikor kétségbeesetten rám néz, majd felállok, és segítek neki elkészíteni az ebédet - így legalább lefoglalom magamat, na meg a gondolataimat egy időre. Bármi jobb annál, mint, hogy üljek és Dorkán gondolkodjak. Nem érdemli meg. Ő nem.
Aztán délután kettő körül, miután elpakoltunk mindent, és rendet raktunk magunk után felvánszorgok és a laptopommal a kezemben letelepszem az ágyamra. Aztán csak ülök, nézem a magam előtt megnyitott Twitter-t, ahol újabb és újabb tweetek érkeznek, én pedig csak üres tekintettel bámulok magam elé. Aztán pedig megpróbálom 140 karakterben kidühöngeni magamat, ami, lássuk be nehéz, de nem lehetetlen.
Igen, pár másodperccel később már jött is az értesítés, hogy András bejelölte kedvencnek, na meg, hogy írt egy üzenetet - mellesleg vállalhatatlan helyesírással, de elnézem neki, mert gondolom telefonon írta, és azon én is mindig bénázok, egyszerűen nem lehet olyan nagy képernyőt készíteni egy telefonnak, amin sosem nyomsz el egyetlen betűt sem.
Erre meglepődök egy kicsit, de már annak is örülök, hogy rám írt, így visszaírok.
Közben feltűnik, hogy megváltoztatta a nevét.
Rólunk? Tényleg azt a szót használta rá és Dorkára, hogy rólunk? De ezek szerint igen, nem írta félre, még csak nem is én olvastam félre, mert pár másodperc múlva érkezik egy poszt András Facebook profiljára, ami csak még jobban felidegesít, ráadásul az is kiderül belőle, hogy jó páran támogatják a kapcsolatukat, velem, na meg anyával ellentétben - apa úgy is csak támogatná az egészet.
Lecsapom a laptopomat, ráteszem az éjjeliszekrényemre, majd hátradőlök az ágyban. Még csak délután három óra van, de semmi kedvem semmihez. Feküdni akarok és gondolkodni a nagy semmin, sírni, ordítani, és elfelejteni ezt az egész hetet, amikor szinte minden rossz dolog megtörtént, amiről azt hittem, hogy nem fog - Dávid összejött Barbival, Lili eltávolodott tőlem, vagyis inkább én tőle, András pedig becsajozott. Mintha már semminek sem lenne értelme.
Miért menjek iskolába? Miért beszéljek Dáviddal? Miért nyafogjak Lilinek? Miért sírjak András miatt - vagyis, Dorka miatt?
Ezért csak nézem a plafont, és fekszek.
Az este hátralévő részében pedig nem kapok egy üzenetet sem - semmi SMS, semmi Facebook üzenet, semmi Twitter üzenet, semmi -, Lili sem jelentkezik, András pedig csak nagyon későn ér haza, és annyira fáradt, hogy rögtön, egy szó nélkül befordul a szobájába. Anya ki van borulva, a neten keresgél kérdéseket és válaszokat, apa meg csak néz ide-oda, hogy "most mi van?" meg, hogy "most miért van mindenki ennyire el magával?", aztán anya felvilágosította az egészről, de ő még akkor sem értette, hogy miért vagyunk ennyire kiakadva. Hát igen, ő még nem látta élőben Dorkát.
De majd fogja.
Egyenlőre viszont jobb, ha én elkerülöm a hasonló eseteket.
Talán örökre. Ki tudja.
Végül is, mostanság mintha minden fénysebességgel változna.
Lehet, hogy még én is?
