Hát, ahoj olvasók!
Ittvolna a Nézz le az égből! második "fejezete", remélem, hogy élvezettel olvassátok majd.
Láthattok néhány újítást, mind az első, mind a második "fejezetben", a twitter, illetve a facebook terén, ezért érdemes visszakukkantani az elsőhöz is! ;)
Nagyon jó olvasást kívánok, és remélem, hogy tetszeni fog nektek! :)
Nagy ölelés, Zoey K.
___________________________________
A nyárban azt utálom a legjobban, amikor vége van. Kezdődik az ősz, az a rideg hideg idő, jön az iskola, a tanulás, az osztálytársak, a már régen nem látott tanárok, akikkel most sem akarsz találkozni.
Miért? Kérdem én: miért kell, hogy vége legyen a nyárnak? Miért? Miért kell megszakítani azt, ami jó. Az egyetlen dolgot ami jó abban a nyamvadt, elcseszett életemben. Miért?
Az utolsó nyári nap eléggé rémesen zárult, aminek köszönhetően összevesztem Andrással. Kiderült ugyanis, hogy lehetséges, hogy új barátnője lesz. Rögtön lefagytam. Egyszer már át kellett élnem az érzést, hogy folyamatosan az kavarog a fejemben, hogy "úr Isten, most azt a kis ribit jobban szereti, mint engem". Nem akarom ezt újra átélni, szóval teljesen kiakadtam és csak úgy kiabáltam, de nagyon jó érzés volt végre kiadni magamból a dühömet és annak hála, hogy András nem támogatja a Facebook-ot, oda is tudtam posztolni.
Hát, igen, Dávid volt csaja, Alíz Dercsi is egy kis csillag csillag, mivel már most ráhajtana Andrásra. Ejnye! Pedig még csak nemrég szakítottak Dáviddal. Gyorsan túllépett a csaj.
Ma van szeptember elseje, azaz az első tanítási nap, és üres tekintettel bámulom a szobám zöld plafonját, miközben teljesen idiótának érzem magamat. Melyik az a tizedikes tini, aki ilyet csinál? Gondolom egyik sem.
Rezeg a mobilom. Gyorsan megnézem, hogy ki írt.
Gondolom úgy tűnik, mintha Lilivel folyton hasonló orbitálisan nélkülözhető és felesleges üzenetváltásokat csinálunk, mert ha igen, akkor a látszat nem csal. :D Mi már csak ilyenek vagyunk.
Újra megkérdezem tőle, hogy mit, mert két perc elteltével sem válaszol.
Látszólag mi magunk sem tudjuk igazán, hogy miről is beszélünk, pedig de, csak általában úgy tudunk kommunikálni, hogy senki sem érti, hogy miről is van szó. Ilyenkor persze Dávid és Will is tök dühösek ránk, de no problem, minket nem igazán zaklat fel az egész.
De mostantól már fele annyira sem fog minket érdekelni. Amit Dávid tett, az megbocsáthatatlan! Lehet, hogy új szabályt kell bevezetni: tilos Dáviddal beszélni. Igen. Tökre megérdemelné.
Gyorsan felhívom Lilit.
-Ugye milyen dúúúrvaaa? - kérdezi tőlem rögtön.
-Hogy merészel azzal a kis... pont pont pont-al járni?!? - dühöngök.
-Nem tudom - keseredik el a vonal másik végén Lili. - Csalódtam benne.
-Én is... új szabály - mondom.
-Tudom - nevet. - Tilos Dáviddal beszélni. - Én is nevetek. Igen. Pontosan ez az új szabály. - Nem bírom felfogni, hogy hogy volt képes összejönni vele.
-Én sem - rázom a fejemet. - De te honnan tudtad meg? - kérdezem.
-Facebook - válaszol egyszerűen. Gyorsan magamra kapom a ruhámat, majd a telefonomon csekkolom, hogy tényleg kint van-e az a bizonyos facebook állapot. Nem tudom, hogy most miért érzi úgy mindenki, hogy kell neki egy csaj. Áhh.
Felnevetek. Nagyon jogos kérdés.
-Hogy mert ilyet tenni? - háborodok fel.
-Hát igggggeeeen! - nyafog velem együtt Lili. Imádok gyerek lenni. :)
-Majd a suliban - köszönöm el.
-Cső - nevet a telefonba, majd kinyomja. Gondolom valamilyen szuper új két másodperces tweet-en röhög. :)
Én is SOS-ben felmegyek Twiterre, mivel (legnagyobb szégyenszemre) már több, mint tíz órája nem mentem fel.
Elfintorodok. Ez egy nagyon gonosz dolog volt tőle. Nagyon, nagyon, nagyon gonosz.
Elteszem a mobilom, majd a vállamra dobom az oldaltáskámat, ami tele van peace jelekkel.
Nem tudom, hogy Dávid ezt hogyan képzelte. Barbival? Pont vele? A legeslegnagyobb ellenségünkkel? Hogy merészelte? Amint látom, komoly beszélgetni valóink lesznek. Komolyak.
-Hogy képzelted ezt!?! - rontunk neki Dávidnak Lilivel.
-Hogy gondoltad, hogy azzal a hárpiával jársz?! - kérdezi Lili.
-Milyen hárpia? Miről beszéltek? - kérdezi értetlenül Dávid.
-Hát arról, hogy BORZALMAS BARBARÁVAL JÁRSZ TEGNAP ÓTA! - kiáltom le, talán túlságosan is hangosan. Borzalmas Barbara ebben a pillanatban lép oda Dávid mellé, belekarol és kéjesen szájon csókolja. Annyira utálom. Nem azért, mert megcsókolta Dávidot, azt már én is megtettem, még kilencedikben. Igen, ebben profi vagyok.
Az úgy volt, hogy, mivel volt a listám és próbáltam élni, hát gondoltam mit veszíthetek, ezért amikor találkoztam Dáviddal rögtön tudtam, hogy közöttünk kell lennie valaminek. Igen. És egy eléggé sötét délután után megcsókolt. Nem mondom, hogy nem élveztem (naaa, ilyet állítani? Dávid csókol a legjobban az egész világon!), de azért örültem volna, ha az egész nem azért történt volna meg, mert leitta magát. Hát, igen. Persze azóta bocsánatkérés és kárpótlás képen barátok vagyunk, de úgy érzem, hogy azóta a kapcsolatunk igazán elmélyült.
-És? - kérdezi értetlenül Dávid. Mind a ketten szúrós szemmel nézünk rá.
-Ugye ez most csak egy vicc!? - háborodik fel Lili. - Hogy járhatsz... ezzel? - mutat végig Barbi kihívó szerelésén.
-Hé, kis anyám! - néz rá Barbi szúrós szemmel. - Ha netán problemád van ott kell benyújtani a panaszt - mutat a fenekére. Lilinek elkerekedik a szeme. Sosem bírta az ilyet, ezért pontosan tudom, hogy nekem kell kisegítenem őt. - Ne nézzé' má' ilyen nyomott képpel! - ugrik nekem. - Kotródjatok innen, pisisek! - mondja, majd hátat fordít nekünk, gondolom, hogy beadjuk a panaszlapot. Én is teljesen lefagyok. Ez egy kicsit... na jó, nagyon meglepett.
Gyorsan előkapom a telefonomat és küldök Will-nek egy sms-t, mivel úgy gondolom, hogy csak ő segíthet rajtunk.
Fél perccel később Will ott terem mellettünk, mire immár hárman nézünk szúrós szemmel Dávidra. - Mégis hogy gondoltad, hogy a megkérdezésünk nélkül kezdesz el ezzel a nővel járni? - háborodok fel. - Ráadásul meg sem védesz minket, miközben a csajod itt mutogatja nekünk a seggét! - csapkodok idegesen.
Lili helyeslőn bólogat. - Bizony, teljesen megváltozol ettől a nőtől! - mutat vádlón Barbira. Jó, tényleg van benne valami, de én azért nem mertem volna így kijelenteni ezt. Na jó. Mégis.
-Hogy lehetsz ennyire gonosz! Minket már figyelembe se veszel! - toporzékoltam. Az egész aula minket nézett. De nem érdekelt. Egyszerűen csak le akartam tépni Dávid fejét. Úgy éreztem, hogy elárult minket.
-Nem is értem, hogy mi a bajod - korhol le Dávid. - Hiszen nem járunk, sőt még csak nem is jártunk! - tárja szét a karját. - Azt az egyetlen csókot is csak azért adtam, mert részeg voltam - vonja meg a vállát. Mintha kés döfnének a szívembe. - Nem tartozik rád, hogy mit csinálok! - lép hozzám közelebb, miközben lehalkítja a hangját, hogy az aulában nyüzsgő emberek ne halljanak minket. Most meg, mintha megforgatnák bennem azt a kést. Várom a halált, várom, hogy felszívódjak, hogy eltűnjek, vagy összeessek, várok valamit, de semmi sem történik, csak a fél iskola néz rám várakozó tekintettel.
Hátrébb lépek. Krákogok egyet. - Sajnálom, hogy... - köhintek -, hogy így gondolod.
Will lép elém, mielőtt még fojtathatnám. - Dávid, jobb lesz, ha most leállsz.
-Miért kellene leállnom? - kérdezte fennhangon.
-Csak nyugodj meg - húzott még hátrébb Will, mire Dávid idegesen közelíteni kezdett. Amikor látom, hogy Will keze megfeszül, Dávid mellkasára teszem a kezemet, majd belekarolok Will felsőkarjába.
-Jobb lesz, ha elmegyünk - suttogom, majd Lilit is magammal húzom. Látom a szemében az elkeseredést és a csalódást. Én is csalódtam benne. De akkor is.
És otthagyjuk őket. A szemem sarkából még látom, hogy Barbi próbál odasimulni Dávidhoz, vigasztalni őt, és megpróbálja megcsókolni, de Dávid ellöki magától, majd elviharzik. És még ő van felháborodva! - Pff -Először azt hittem, hogy Lili volt, de nem, én voltam. Én mondtam, hogy "pff". Én voltam megőrülve. Én voltam féldilis. És legszívesebben kirohantam volna a világból. Dávid iszonyúan megbántott, de nem tudtam rájönni, hogy mivel érdemeltem ki a viselkedését.
Lilivel betérünk a lánymosdóba, Will pedig elvonul órára. Miközben Lili a tükör előtt dühöng és a szemceruzáját próbálja megigazítani, én Willel sms-ezek, akinek éppen történelem órája van, de Dáviddal ellentétben, őt még ez sem gátolja meg abban, hogy megvigasztaljon. Dávid pedig csak megríkatott. Vagyis majdnem. De Lilinek már könnyek csillogtak a szemében, mielőtt még elhúztam volna őket onnan.
-Szerinted direkt csinálja? - kérdezi tőlem hirtelen Lili. A zsebembe csúsztatom a telefonomat.
-Barbi? - kérdezek vissza, mire bólint. - Persze. Bármit megadna érte, hogy forrni lásson minket, és most, hogy így dühöngtünk még jobban ki akarja használni a helyzetet. Pokollá foglya tenni az életünket - biggyesztem le a számat.
-Nem - rázza a fejét Lili elszántan. - Én az nem hagyom - mosolyodik el pimaszul, majd előveszi a telefonját és vad sms-ezésbe kezd. Mivel még majdnem fél óránk van az első óráig, ezért csak beszélgetünk a mosdókagylón ülve, és azt fontolgatjuk, hogy hogyan szakíthatnánk szét Dávidot és Barbit, de a helyzet eléggé reménytelennek látszik.
-Lehet, hogy le kell mondanunk róla - vonom meg a vállamat. - Lehet, hogy hagynunk kellene, hogy átmenjen Borzalmas Barbara Barbie világába, ahol minden rózsaszín, az első és legfontosabb tárgy a szájfény, és ha nincs ott pasi, akkor kiakadnak és hisztiznek. Lehet, hogy meg kellene várnunk, amíg magától visszajön.
-Lehet - bólint Lili egyetértően. - Csakhogy onnan nincs visszaút - rázza a fejét. - Akit egyszer belep a flitter és a rózsaszín felhő, onnantól nem tér vissza közénk. Ezért nem szabad hagynunk, hogy Barbara uralkodjon. El kell kapnunk.
-Én feladom - vettem elő a telefonomat. - Úr isten, Lili, már hét ötvennyolc van, siessünk órára! - figyelmeztetem, majd leugrok a mosdókagylóról, felkapom a földön heverő táskámat, majd együtt kezdünk el rohanni a termünk felé. Két perccel óra után huppantunk be, de a tanár észre sem vett minket, annyira el volt foglalva egy függvény kiszámításában, hogy simán hátra tudtunk lopódzni.
Amikor már tíz perce ülhettünk bent, nagy unalmamban elővettem a telefonomat, és meglepődve néztem, hogy sms-em jött Dávidtól, még ott körül, amikor betoppantunk a terembe. Megnyitottam és elszörnyedtem a látványtól. Csak Dávid érdekében tudtam azt kívánni, hogy Lilinek nem küldött hasonlókat, mert, habár én nem idegesítettem fel magamat annyira a tudatlanságán, Lili biztosan az első szünetben rárontott volna.
Amikor meglátom az utolsó üzenetét, eléggé kiakadok, ezért várok egy percet, hogy lenyugodjak és úgy döntök, hogy csak utána írok vissza neki, mert nem akarom, hogy valami őrült, őrjöngő, elmebeteg embernek tartson.
Kicsit meglepődök, amiért még mindig nem esik le neki, és dühös is vagyok, mert nem tudom mit vár, mit válaszokjak erre. Jó tényleg, valóban van benne valami, hogy az ő szemszögéből nézve érthetetlen az egész. De akkor is kiborulok. Egyetlen egy barátnőjébe se kötöttem még bele, mindig lenyeltem, hogy kritizálnak és sértegetnek, hogy mégis "hogy lehetek én Dávid egyik haverja?", mert szerintük nem éppen illettem bele az imidzsébe, és amikor elmeséltem nekik a csókot, sosem hitték el. Utána persze már leszoktam arról, hogy Dávid hetente váltakozó csajaival osszam meg összeismerkedésünk egyetlen indokát.
-Azt az egyetlen csókot is csak azért adtam, mert részeg voltam.
De jó neked Dávid. Akkor te el tudod felejteni. Te túl tudsz rajta lépni. Neked nem az volt az első csókod. Te korán átsiklottál felette.
Mert neked, kedves Dávid, ellenben velem, nem jelentett semmit.
Ohh, basszus Dávid.
És ennyi volt, elsírtam magamat, a matekóra kellős közepén, amikor a tanár ott állt mellettem, a nyitott füzetemet nézte, ahová még semmit sem írtam fel az egész táblát betöltő szövegből. Cicegve megrázza a fejét, majd kijelenti, hogy "jár nekem az órai munka egyes", és a naplóban már ott is díszeleg, az új tanév első egyese.
De nem érdekel. Nem azzal vagyok elfoglalva, hogy a matekot javítgassam, hanem azzal, hogy túléljem a napot. Mert Dávidnak azaz egyetlen egy mondata egész nap ott cseng a fülemben, nem tudom elfelejteni. Lili néha próbál felvidítani olyan képekkel, amiket kutyák vannak, és a vízbe esnek, vagy hasonló, de mindig csak egy erőltetett mosolyra futja. Ez a rosszkedv nem akar szűnni. Mintha belülről elhalnék. Mintha rohadni kezdtem volna, amikor Dávid kimondta azt a pár szót.
Mintha csak azt súgta volna:
Nem jelentett semmit.
Minden délután otthon fekszem és zenét hallgatok. Néha
John Newman - Love me again száma megy, amikor pedig tombolok, a
Skrillex - Ruffneck. De többször a listámra kerül még néhány OneRepublic szám, és amikor azokra is rááll a szervezetem leszokok John Newman-ról, mert a
Love me again című számának a klipjében lévő fiúról folyamatosan Dávid jut eszembe.
Félpercenként tweeteltem, kiírtam, hogy éppen melyik zenét hallgatom, hogy öt perc alatt hány zacskó zsebkendőt használtam el, hogy mi megy éppen a TV-ben, hogy ki írt nekem sms-t, és, hogy mit, na meg, hogy hány dühöngő e-mail-t kaptam Lilitől, amiért nem veszem fel a telefont és nem válaszolok a facebook üzeneteire sem, de aztán pénteken úgy döntöttem, hogy megkegyelmezek neki, és visszaírok.
Ezután persze letámadott, annyira örült annak, hogy visszaírtam neki. De tényleg igaza volt. Egész héten csak lógattam a fejemet, szomorkodtam és nem szóltam senkihez. Dávid párszor megpróbált a padomhoz jönni, ahonnan elkergettem a padtársamat, de akkor Will elküldte, ugyanis ő minden szünetét mellettem töltötte, habár egyszer sem beszéltünk, csak ültünk és néztünk ki a fejünkből. Vagyis én ültem, és néztem ki a fejemből, ő pedig haverkodott az osztálytársaim fiútagjaival. Lili néha-néha odajött, de annyit kérdezgetett, hogy megkértem Will-t, küldje el. Will nem kérdezett semmit, ezért egész héten hagytam, hogy bárhová megyek is, velem jöjjön.
Az pedig még jobban rátett egy lapáttal Lili kérdezősködésére, hogy ugyebár facebook-on is folyamatosan üzengetett minden egyes nap, ezért nemigen akartam beszélni vele.
Kikapcsolom a gépemet, elnyúlok az ágyamon, majd gondolkodni kezdek. Ki akarok szabadulni Dávid szorító karmaiból, szabad akarok lenni, ezért eldöntöm, hogy majd reggel küldök egy sms-t Lilinek, hogy esetleg lenne-e kedve moziba menni, mert valami filmre van szükségem, arra van szükségem, hogy mások szerencsétlenségén röhöghessek, hogy egy kicsit elfelejthessen a saját siralmas életemet. Hogy ne kelljen szembenéznem a valósággal.
Visszakapcsolom a gépemet, majd megnézek rajta két filmet. Olyan este tíz felé végleg kikapcsolom és kimerülten dőlök hátra az ágyamon. Nyújtózom egyet, majd kényelmesen betakarózom, és várom, hogy elaludjak, de a megrohanó gondolatok miatt, csak később sikerül, és akkor is nehezen.
Az egész hetem borzalmas volt. Szinte mindig sírtam. Fáradt vagyok és nyúzott, de még így csak az a kép ég az emlékeimben, amikor Dávid kiposztolta, hogy Barbival jár. Már szeptember ötödike van, egy hét immár lezajlott az iskolából, de még mennyi vár rám! Úristen, belegondolni is fáj. Ráadásul ez a sok, sok idő úgy, hogy Dávid Barbival jár... Lehet, hogy nem fogom túlélni. Lehet, hogy tényleg nem fogom túléli.
De lehet, hogy nem is akarom.
De lehet, hogy nem is akarom?
.png)
.png)
.png)
.png)
.png)
.png)
