♪♫ 4.képzeletbeli lap ♪♫

Ismét ahoj (fogalmam sincs, hogy miért így köszönök nektek, talán hajós kapitánynak képzelem magamat, és, ha már pontosan akarunk lenni, akkor a Titanic kapitányának, mert hát, miért is ne?) olvasók!

Megérkezett a vasárnap története is az előző, zűrös, szomorú, unalmas és (az egyik komment szerint) vicces szombat után. És, hogy mi lesz? Hát, minden kiderül.

Jó olvasást a részhez!

Nagy ölelés, Zoey K.

___________________________________

   Nagy önsajnáltatásomban néha azt sem tudom eldönteni, hogy mit csináljak, annyira unatkozom. Miután nem sikerült semmit sem kiderítenem Fred-ről, és továbbra sem akaródzik többet elárulni magáról annál, mint ami fent van Facebook-on is, kénytelen vagyok nélkülözni a témát egy ideig. Lili valószínűleg Fred-el van. András pedig Dorkával. Dávid bizonyára Barbival.

   Én pedig itt ülök egyedül a szobámban, reggel kilenc órakor, és úgy viselkedek, mint aki most lépett ki egy már két és fél éve tartó kapcsolatból, holott az egyetlen intim dolog, ami köztem és Dávid között történt, az az a véletlen csók volt, ami miatt tulajdonképen a barátom lett. Ennyi.

   De akkor mégis miért kerültem ennyire padlóra? Miért nem vagyok képes mást csinálni, minthogy ülök az ágyamban/a székemen és meredten bambulok ki a fejemből, vagy éppen megosztom Twitteren, hogy milyen a kedvem, szigorúan a 140 karakter alatt? Mégis miért?

   Egyszerűen csak... Dávid a haverom. A legjobb fiú haverom, és persze, hogy nem szeretném, hogy egy olyan ribivel járjon, mint amilyen Barbi. És talán azért, mert fáj az árulás - nem gondoltam volna Dávidról, hogy egy olyan lánnyal fog összejönni, akit utálok, csak azért "mert". Pff. Mélyre süllyedt.

   Dél körül, mikor már a Twitter posztok és kedveskedő üzenetek ("hogy vagy?", "mi a baj?", "láttam a tweetedet, történt valami?") sem késztetnek mosolyra egyszerűen lecsapom a laptopom fedelét, és felállok a székből, ahová tíz perccel azelőtt ültem le. Körbejárok egyszer a szobában, de nem bírok mit kezdeni magammal, így kénytelen vagyok az utolsó mentsváramhoz fordulni - anyához.

   Leballagok a konyhába, ahol anya éppen ügyködik és meglepve néz rám, amolyan "mit keresel te itt, ez a konyha" nézéssel, amit más esetben kérdőre vonnék, végül is, miért ne jöhetnék le "csak úgy" a konyhába, de utána belátom, hogy tökre igaza van, ha nem lenne ilyen siralmas az életem, akkor nincs azaz isten, hogy lejöjjek ide, de hát, mostanság a dolog nagyon nem úgy alakulnak, ahogyan azt reméltem.

   - Hogy kerülsz ide? - kérdezi felvont szemöldökkel. Odacsoszogok mellé.

   - Gondoltam szórakoztatlak, ha már ennyire unatkozol - vigyorgok rá.

   - Oh, én nem unatkoztam - legyint -, éppen a TV-t néztem, tudod, foci meg ilyesmik - fintorog arra utalva, hogy mivel a konyha szembe van a nappalival kénytelen azt nézni, ahogyan apa nyál csorgatva szurkol éppen az egyik focicsapatának a TV-ben. Összeüti a kezét, hogy lejöjjön róla a liszt. - Segítesz? - mutat a tésztára, majd felemel egy szaggatóformát. - Úgy is unatkozol, nem?

   - De - bólintok, mert többre nem futja tőlem. Beállok mellé, majd elkezdem kilapítani a tésztát, utána pedig megküzdök a ragadással, a fel jönni nagyon nem akaró tésztával, végül pedig bedobom a sütőbe, és nyugodtan lélegzek fel, afféle "végre, megszabadultam tőlük" stílusban.

   - És hogy van Dávid? - kérdezi eltalálva ezzel az érzékeny pontomat. - Régen hallottam már róla.

   - Már nem beszélünk vele - mosom meg a kezemet.

   - Hogyhogy? - lepődik meg anya. Mintha egész héten, minden egyes este nem arról beszéltem volna neki, hogy mennyire megbántott minket Dávid viselkedése. Ezek szerint tényleg a nyamvadt paradicsomok jártak a fejében.

   - Tudod, azóta a hétfői SMS óta egyetlen egy szót sem váltottunk - vonom meg a vállamat, közben pedig felidézem magam előtt az utolsó üzenetemet: "menj a francba".

   - És Lili? - keverget meg valamit.

   - Fred - vágom rá.

   - Andris?

   - Dorka - fintorgok.

   - Will?

   - Hát... ööö... nem tudom - húzom be a nyakamat. Tényleg, eléggé szemét dolog tőlem, hogy csak azért nem beszélek vele, mert Dávid megsértett. Tulajdonképen, ebben semmi logika sincs.

   - Miért nem írsz neki? - kérdezi.

   - Végül is... - gondolkodom el. - Áh, nem is tudom.

   - Ha nem olyan sürgős, akkor kijöhetnél velem.

   - Minek? - ráncolom a szemöldökömet.

   - Rendbe kéne tenni a paradicsomost - juttatja eszembe azt a bizonyos nyári napot.

   - Kösz nem - fogok meg egy cukorkát, ami a konyhapultra van kitéve, majd felvánszorgok a lépcsőn, a kezembe veszem a gépemet, és kiírom Twitterre az egészet - na meg az előzményt is, azért.

   Ezután pedig első dolgom, hogy ráírok Will-re, hátha fent van itt, Twitter-en, vagy Facebook-on, mert nekem végül is mindegy, de ő például jobban kedveli a Twitter-t (ki tudja miért).

Mire befejezzük a beszélgetést már délután van, ezért eldöntöm, hogy keresek egy nekem való filmet, és a nap többi részét azzal töltöm, hogy megnézem, azután a többi létező részét is (ha van), ha pedig nincs, akkor a meg nem filmesített, lehetségesnek tűnő folytatásokról álmodozok.

Azt hiszem, Theo James dallamos hangjára alszok el, ki tudja melyik film alatt.